Nemrég megesett velem, hogy – műkedvelő íróként - úgy írtam folytatást egy korábbi művemhez, hogy eredetileg nem is kapcsolódó történetet akartam írni, hanem véletlenül esett, hogy a két sztori időrendben/cselekményben egymást követi, és szinte teljes mértékben passzol egymáshoz.

Már nem tudom, hogy a két történet közül a korábbi hogyan jutott eszembe: valószínűleg hirtelen ötlettől vezérelve írtam le az Elnök egy napját, amelyben a főszereplő egy bőséges vacsora után elvonul a dolgozószobájába, hogy az éjszaka folyamán egy nagyon fontos (egy esetleges globális háború pozitív és negatív következményeit ecsetelő) jelentést tanulmányozzon. Azonban az Elnök annyira el van telve a tartalmas vacsorától (no meg a hozzá ivott jóféle bortól), hogy az íróasztalánál elalszik a jelentésre borulva, még mielőtt egyetlen sort is elolvashatna belőle. Másnap hajnalban, amikor felébred, inkább hagyja a fenébe (vagyis olvasatlanul) a jelentést, és helyette előszedi a fiókból a tarotkártyát, és véletlenszerűen húz egyet a pakliból – mégpedig a „Halál” kártyát. Ezen elgondolkodik, majd felhívja a szárnysegédjét, hogy hosszas megfontolás után meghozta a döntését: elrendeli a támadást. Ezután az Elnök előszed egy páncélkazettát, kinyitja, és megnyomja a benne lévő készülék piros gombját – erre az atomtöltetet tartalmazó rakéták silói aktiválódnak…

Eddig tartott a korábbi történet, ami 2015-ben meg is jelent a Kalocsai Néplap nyomtatott és online változatában, 2016-ban pedig bekerült a Kalocsai Szó és Kép antológia negyedik kötetébe.  Aztán kb. egy évvel a fenti sztori megírása után – vagyis e sorok írásakor – éppen részt veszek egy kéthetente új témával operáló blogbejegyzés-versenyen, ahol az aktuális téma az „elnök”. Egy-két napig gondolkodtam rajta, hogy mit tudnék írni ebben a témában, amit még nem írtam meg (mert máshol már megjelent anyaggal – tehát például a fent említett sztorival - nem lehet nevezni), végül azt az új történetet találtam ki, hogy egy magas rangú katonatiszt éppen azt jelenti az Elnöknek, hogy megnyerték a háborút, mert atombombákkal elpusztították az ellenséget. Az Elnök megörül, hogy most már a bunkerből felmehetnek a felszínre, a katonatiszt azonban lehűti a lelkesedését: elmondja, hogy az ellenség az elpusztulása előtt még szintén ledobott pár atombombát az ő területükre is, ezért most – a nagyfokú radioaktív sugárzás miatt - az Elnöknek és kíséretének életveszélyes lenne felmenni a felszínre a következő pár évben (később már csökkenhet a sugárzás mértéke). Az Elnök azt mondja, hogy semmi gond, majd csak kihúzzák addig valahogy a bunkerben. Mellesleg megkérdezi a katonatisztet, hogy mennyi időre lesz nekik elég a bunkerben lévő élemiszer-, víz- stb. készlet. A katonatiszt erre azt válaszolja, hogy kb. három hónapig…

A fent említett két történet passzol egymáshoz (bár ez önmagában nem volt kifejezett célom), mert például egyik sztoriban sincsenek megnevezve országok, személyek: a főszereplő Elnök ugyanúgy lehetne amerikai, mint orosz, vagy egyéb nemzetiségű. (Így bármely nemzetiségű olvasó magáénak érezheti a két történetet, vagy pont ellenkezőleg: elhatárolódhat tőlük.) Ezen kívül az első történet egy atomháború kirobban(t)ását, a második történet pedig egy atomháború lezárását mutatja be, tehát (mint már említettem: nem szándékosan) időrendben egymást követik. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy akár ki lehetne találni egy harmadik sztorit is, ami az előbbi két történet „között”, az atomháború időszakában /közepén/ játszódik, és szintén az Elnök a főszereplője.)

Szóval, kedves tollforgatók, egy korábbi művünkhöz így is készülhet előre nem tervezett folytatás! :)