„Az imént azon gondolkodtam, hogy miért nem vagyok még mindig híres író. Arra a következtetésre jutottam, hogy vagy rosszul írok, vagy a marketingem rossz. Esetleg mindkettő... :)”

A fentieket pár hete posztoltam ki a Facebook-idővonalamra, mert komolyan elgondolkodtam azon, hogy hogyan lehetséges, hogy noha (talán) van némi tehetségem az íráshoz, mégsem vittem vele semmire. Persze, ez nézőpont kérdése: magamhoz képest szerintem nagyon el vagyok maradva írói sikerek terén (azaz szerintem többre vagyok képes), de a legtöbb hasonszőrű ismerősömhöz képest (lásd: írópalánták) előrébb járok.

Nem is erőltetném annyira ezt az „írás” dolgot, de – visszatekintve eddigi életemre – ez az egyetlen olyan tevékenység, amely különösebb kínlódás nélkül sikereket hozott nekem. Sőt, a legtöbbször kimondottan élvezem, amikor „fogalmazást” írok, tehát nem csak, hogy nem kínlódok közben, hanem kifejezetten jól is érzem magam (persze, ez csak akkor igaz, ha olyanról írok, amit én találok ki).

Először az általános iskola felső tagozatában vettem észre, hogy könnyebben találok ki és írok le rövid történeteket, mint a legtöbb osztálytársam. Az irodalomtanárnőm szinte minden fogalmazás-házifeladatomat felolvastatta velem az osztály előtt, beíratott kisriporter-szakkörbe, sőt, amikor elvégeztem az általános iskolát, akkor el akarta kérni a korábbi fogalmazásfüzeteimet – de elkésett, mert a szomszédunkban lakó fiatalabb lány már pár héttel korábban elkérte tőlem az összeset.

Akkoriban eszembe se jutott, hogy ilyen irányba tanuljak tovább. Hülye fejjel inkább egy divatos szakmát választottam („külkereskedő”) és végigkínlódtam a középiskolát és később a főiskolát a számomra teljesen érdektelen közgazdaságtannal, az engem kifejezetten taszító statisztikával, ahelyett, hogy a könnyebb utat választva valamilyen fogalmazással kapcsolatos szakmát („újságíró”, „irodalomtanár” stb.) tanultam volna ki.

A főiskolán jöttem rá, hogy talán mégsem akarok majd „közgazdász külgazdasági szakon” beosztásban dolgozni, ezért az iskola elvégzése után szövegírónak jelentkeztem egy budapesti reklámügynökséghez. Felvettek – de csak azért, mert az ügynökség vezetője volt a szakdolgozatom külső konzulense, és hónapokig rágtam a fülét (ami alatt egy bútoráruházban dolgoztam eladóként), hogy bekerülhessek hozzájuk. Szóval, felvettek – de mivel nem volt semmilyen szövegírói portfólióm, ezért nem szövegírónak, hanem account asszisztensnek. Én pedig, amilyen hülye voltam/vagyok, később nem rágtam a főnök fülét, hogy adjon inkább szövegírói feladatokat, hanem elvégeztem szépen (inkább rosszul, mint jól) az account feladatokat – éveken át.

A reklámügynökségen töltött idő alatt újra felötlött bennem, hogy írással szeretnék foglalkozni. Hazajöttem Pestről (a vidéki kisvárosba), de itt sem íróként dolgozom, hanem az első adódó munkalehetőséget megragadva a helyi postán vagyok csomagraktárosféle (mikor, mi).

Azonban elkezdtem írni az egyik helyi lapba: tudósításokat, interjúkat, novellákat (sőt néha készítek képregényeket és rejtvényeket is). Felnőtt fejjel ráröppentem az irodalmi pályázatokra is, amelyeknek köszönhetően az írásaim megjelentek helyi és országos antológiákban, irodalmi folyóiratban, újságban, magazinban. Indítottam blogokat, az írásaimat felteszem a netre, az összegyűlt rövid írásaimból még egy ISBN-szám nélküli saját kötetet is legyártattam hetven-nyolcvan példányban. (El is ajándékoztam az összes példányt az ismerőseimnek, rokonaimnak.)

Mivel kb. negyedévente megkeres engem egy-egy (hozzám képest) tapasztalatlanabb írópalánta, hogy segítsek neki, illetve a helyi újság is gyakran lehozza a műveimet, a helyi gimnazisták is rövidfilmet készítettek az egyik színpadi jelenetemből, irodalmi pályázatokon is időnként elérek sikereket, ezért úgy gondolom, hogy most sem fogalmazok rosszabbul, mint általános iskolában, amikor a többiek elé állítottak példának.

De akkor mit csinálok rosszul?

Megmagyarázhatatlan.

 Nemrég megesett velem, hogy – műkedvelő íróként - úgy írtam folytatást egy korábbi művemhez, hogy eredetileg nem is kapcsolódó történetet akartam írni, hanem véletlenül esett, hogy a két sztori időrendben/cselekményben egymást követi, és szinte teljes mértékben passzol egymáshoz.

Már nem tudom, hogy a két történet közül a korábbi hogyan jutott eszembe: valószínűleg hirtelen ötlettől vezérelve írtam le az Elnök egy napját, amelyben a főszereplő egy bőséges vacsora után elvonul a dolgozószobájába, hogy az éjszaka folyamán egy nagyon fontos (egy esetleges globális háború pozitív és negatív következményeit ecsetelő) jelentést tanulmányozzon. Azonban az Elnök annyira el van telve a tartalmas vacsorától (no meg a hozzá ivott jóféle bortól), hogy az íróasztalánál elalszik a jelentésre borulva, még mielőtt egyetlen sort is elolvashatna belőle. Másnap hajnalban, amikor felébred, inkább hagyja a fenébe (vagyis olvasatlanul) a jelentést, és helyette előszedi a fiókból a tarotkártyát, és véletlenszerűen húz egyet a pakliból – mégpedig a „Halál” kártyát. Ezen elgondolkodik, majd felhívja a szárnysegédjét, hogy hosszas megfontolás után meghozta a döntését: elrendeli a támadást. Ezután az Elnök előszed egy páncélkazettát, kinyitja, és megnyomja a benne lévő készülék piros gombját – erre az atomtöltetet tartalmazó rakéták silói aktiválódnak…

Eddig tartott a korábbi történet, ami 2015-ben meg is jelent a Kalocsai Néplap nyomtatott és online változatában, 2016-ban pedig bekerült a Kalocsai Szó és Kép antológia negyedik kötetébe.  Aztán kb. egy évvel a fenti sztori megírása után – vagyis e sorok írásakor – éppen részt veszek egy kéthetente új témával operáló blogbejegyzés-versenyen, ahol az aktuális téma az „elnök”. Egy-két napig gondolkodtam rajta, hogy mit tudnék írni ebben a témában, amit még nem írtam meg (mert máshol már megjelent anyaggal – tehát például a fent említett sztorival - nem lehet nevezni), végül azt az új történetet találtam ki, hogy egy magas rangú katonatiszt éppen azt jelenti az Elnöknek, hogy megnyerték a háborút, mert atombombákkal elpusztították az ellenséget. Az Elnök megörül, hogy most már a bunkerből felmehetnek a felszínre, a katonatiszt azonban lehűti a lelkesedését: elmondja, hogy az ellenség az elpusztulása előtt még szintén ledobott pár atombombát az ő területükre is, ezért most – a nagyfokú radioaktív sugárzás miatt - az Elnöknek és kíséretének életveszélyes lenne felmenni a felszínre a következő pár évben (később már csökkenhet a sugárzás mértéke). Az Elnök azt mondja, hogy semmi gond, majd csak kihúzzák addig valahogy a bunkerben. Mellesleg megkérdezi a katonatisztet, hogy mennyi időre lesz nekik elég a bunkerben lévő élemiszer-, víz- stb. készlet. A katonatiszt erre azt válaszolja, hogy kb. három hónapig…

A fent említett két történet passzol egymáshoz (bár ez önmagában nem volt kifejezett célom), mert például egyik sztoriban sincsenek megnevezve országok, személyek: a főszereplő Elnök ugyanúgy lehetne amerikai, mint orosz, vagy egyéb nemzetiségű. (Így bármely nemzetiségű olvasó magáénak érezheti a két történetet, vagy pont ellenkezőleg: elhatárolódhat tőlük.) Ezen kívül az első történet egy atomháború kirobban(t)ását, a második történet pedig egy atomháború lezárását mutatja be, tehát (mint már említettem: nem szándékosan) időrendben egymást követik. (Csak mellékesen jegyzem meg, hogy akár ki lehetne találni egy harmadik sztorit is, ami az előbbi két történet „között”, az atomháború időszakában /közepén/ játszódik, és szintén az Elnök a főszereplője.)

Szóval, kedves tollforgatók, egy korábbi művünkhöz így is készülhet előre nem tervezett folytatás! :)

E blog legelső bejegyzésében pontokba szedve felsoroltam, hogy – témahiány esetén – hogyan szoktam ihletet meríteni mások műveiből. (Az egyik pontot – azt, hogy hogyan írok „folytatást” valaki másnak a művéhez - a második blogbejegyzésemben bővebben is kifejtettem.)

Ebben a mostani (harmadik) bejegyzésemben pedig egy másik pontot fejtek ki, mégpedig azt, hogy hogyan szoktam „kifordítani” valakinek a művét (például egy mesét) teljesen az ellenkezőjére.

Nos, az egyik évben – ha jól emlékszem - a miskolci állatkert és talán a Csodamalom bábszínház közös irodalmi pályázatot írt ki, amely „A félreismert ordas” címet viselte, és olyan mesékkel lehetett pályázni, amelyekben a farkas jó szereplő. Erre én azt találtam ki, hogy nem szimplán egy új mesét írok a jó farkassal a főszerepben, hanem keresek egy közismert, régi, klasszikus, más(ok) által írt mesét, amelyben a farkas gonosz, és azt a mesét – a lehető legkevesebb változtatással (sőt, tulajdonképpen a fő cselekmény változatlanul hagyásával, egyszerűen a szereplők indítékainak megváltoztatásával) – átírom úgy, hogy a farkas jó szereplőként jelenjen meg benne.

Találtam is egy közismert mesét („A kismalac és a farkas” címűt), amely arról szól, hogy a farkas egyszer elmegy a kismalac házához, hogy megegye a kismalacot, de a kismalac nem ereszti be a házába. A farkas ekkor ravaszul hazudva kérlelni kezdi a kismalacot, hogy legalább az egyik lábát betehesse az ajtón, mert kint hideg van, és melegedni szeretne. A kismalac megengedi, hogy a farkas betegye egyik (majd lassan a többi) lábát. Amikor azonban a farkas már teljesen bent van a kismalac házában, rátámad(na) a kismalacra, de az résen van, és egy zsákot dob a farkasra, beköti a zsákot, kihúzza az udvarra és leönti forró vízzel, majd visszamegy a házába. Később a leöntött farkas – akinek a forró víztől még a bundája is részben kihullott - valahogy kirágja magát a zsákból, elmegy segítségért, és sok farkassal együtt visszatér a kismalac házához, hogy együttes erővel elkapják a kismalacot. A kismalac, ahogy meglátja a messziről közeledő farkasokat, gyorsan felmászik egy fára, és amikor a farkasok egymás nyakába mászva próbálják elérni (úgy, hogy a korábban forró vízzel leöntött farkas van legalul, ő tartja a többi farkast), akkor a kismalac elkiabálja magát, hogy „Forró vizet a kopaszra! – erre a legalsó, félig kopasz farkas rémületében elszalad, a többi farkas lepotyog a nyakából, így a kismalac megmenekül.

Nos, ez volt az eredeti mese. Én erre azt a kifordított történetet találtam ki, hogy a nagy kerek erdőben élő, jólelkű farkas, amikor megtudja, hogy nemrég az erdőbe költözött a kismalac, akkor úgy dönt, hogy meglátogatja a kismalacot. Ajándékként pedig a hóna alá csap egy üveg vadmálna-szörpöt, és elindul a kismalac házához, ami az erdő túlsó végén található. Ekkor már késő délután van, a kismalac éppen vacsorát főz. A házhoz közeledő farkas megérzi a finom vacsora illatát, és élvezettel szagol bele a levegőbe. Meglátja ezt bentről, az ablakon keresztül a kismalac, és rögtön azt gondolja, hogy azért jön a farkas, mert meg akarja őt enni. A kismalac gyorsan bereteszeli belülről a háza ajtaját, és a baráti látogatásra érkező farkas hiába zörget, a kismalac nem engedi be őt. A farkas arra gondol, hogy sebaj, biztos rossz napja van a kismalacnak, majd inkább eljön máskor, és most hazamegy. Azonban addigra beesteledik, lehűl a levegő, és a farkas a sötét hidegben egyedül mégsem mer hazaindulni (mint már említettem, a farkas háza az erdő túlsó végén, elég messze esik a kismalac házától). A farkas ekkor az ajtón keresztül kérlelni kezdi a kismalacot, hogy engedje meg, hogy a farkas legalább egyik lábát berakja az ajtón (így nem fázna annyira, és nem lenne egyedül). A kismalac látszólag enged a kérésnek, de amikor a farkas berakja az ajtón az egyik lábát, akkor a kismalac váratlanul egy zsákot dob a farkasra, aztán jól bekötözi a zsákot, kivonszolja az udvarra és (mivel azt hiszi, hogy a farkas az életére akart törni), leönti egy vödör forró vízzel, majd visszamegy a házába.

A farkas nagyon szenved a zsákban, nagy nehezen kirágja magát, és félig kopaszon/leforrázva hazaoldalog, otthon pedig ágynak esik. Pár nap múlva – amikor a farkas kicsit már jobban van – arra gondol, hogy biztos valami félreértés történt közte és a kismalac között, és úgy dönt, hogy megint felkeresi a kismalacot, hogy egy-egy pohár vadmálna-szörp mellett tisztázhassák a félreértést. Megint elindul a kismalac háza felé. A kismalac ekkor éppen a háza mellett, a kertjében szorgoskodik. Amikor meglátja, hogy messziről közeledik a farkas, akkor a kismalacnak már nincs annyi ideje, hogy beszaladjon a házába, hanem helyette gyorsan felmászik a kertjében lévő fára – megint azt hiszi, hogy a farkas meg akarja enni őt. Közben odaér a farkas, és csodálkozva látja, hogy a kismalac fent van a fa tetején. A farkas rögtön arra gondol, hogy a kismalac talán meg akarta metszeni a fát, de fent ragadt a fa tetején, és most nem bír lejönni.

A farkas úgy dönt, hogy megpróbál segíteni a kismalacon: gyorsan elszalad, hogy idehívja a farkasrokonokat és farkasbarátokat, hogy segítsenek leemelni a szerinte szerencsétlenül járt kismalacot a fáról. Kisvártatva jönnek is a farkasok. Hősünk, a korábban leforrázott, félig kopasz farkas – mint a legerősebb közülük – legalulra áll, bakot tart, és a többi farkas őrá kapaszkodva próbálja leemelni a kismalacot a fáról. Már majdnem elérik a fa tetején a kismalacot, aki csak annyit lát fentről, hogy egy csomó farkas összegyűlt alatta, és a mancsukat nyújtogatják érte. Persze, a kismalac azt hiszi, hogy a farkasok meg akarják enni. Egyszerre csak a kismalacnak mentőötlete támad: elkezdi hangosan kiabálni, hogy „Forró vizet a kopaszra!”. Erre a szerencsétlen, legalul álló, félig kopasz farkas annyira megijed, hogy ugrik egyet, majd elszalad. Az eddig a nyakában álló többi farkas pedig mind lepotyog a porba. Elmegy a kedvük attól, hogy megpróbálják megmenteni a kismalacot, és inkább elmennek ők is. Amikor a kismalac egyedül marad, szépen lemászik a fáról, és folytatja eddigi életét.

Nos, az én „kifordított” mesém szerint eme félresikerült baráti látogatások miatt van az, hogy a kismalacok még manapság is nagyon félnek a farkasoktól, pedig azok csak barátkozni szeretnének velük.

Mint már említettem, az én „új” történetemben szinte teljesen ugyanaz történik, mint az eredeti mesében (vagyis a cselekmény majdnem változatlan), csak nálam a farkast a jóindulat vezérli (az eredeti történettel szemben) – viszont így azért teljesen más (az ellenkező) megvilágításba kerülnek a két történet egyébként majdnem teljesen azonos eseményei! :)

Előző blogbejegyzésemben arról írtam (11+1 pontban), hogy milyen „minták” alapján dolgozom, vagyis – ideiglenes témahiány esetén - hogyan szoktam ihletet meríteni másoktól/másokból (anélkül, hogy lopnék tőlük).

A mostani posztomban kicsit bővebben kifejtem annak az előző blogbejegyzésemnek az első pontját, vagyis azt, hogy én hogyan szoktam valaki más művét (meséjét, mondáját) folytatni.

Pár évvel ezelőtt a Vylyan pincészet kiírt egy irodalmi pályázatot, amelynek az volt a lényege, hogy azon a vidéken, ahol a pincészet is található, az egyik hegyhez kapcsolódik egy monda, az „Ördögszántotta hegy legendája”, amelyhez kapcsolódóan a pályázóktól várnak egy új történetet, amelyben azonban ugyanazok a főszereplők, akik az eredeti mondában voltak. Magyarul: régi szereplők legyenek egy új történetben.

Nos, az eredeti monda arról szólt, hogy réges-régen, az adott hegy tövében élt egy öregasszony (egy boszorkány) a csodaszép lányával. A lány annyira szép volt, hogy a híre még az ördöghöz is eljutott, aki egyszer eljött és fenyegetéssel rá akarta venni a boszorkányt, hogy adja neki a lányát. A boszorkány gondolkodott, hogy milyen feltételt szabjon, hogy az ördögöt se utasítsa vissza, de a lányától se kelljen megválnia. Végül azt mondta az ördögnek, hogy ha estétől hajnalig (kakaskukorékolásig!) felszántja a hegy szikláit (teljesen), akkor egye fene, magával viheti a csodaszép lányt. Nos, az ördög belegyezett, és azonnal hozott is egy óriási vasekét, elé fogott egy macskát és egy kecskét, és nekiállt felszántani a sziklás hegyet. Már majdnem éjfél volt, amikorra elvégezte a munka felét. A boszorkány látta, hogy itt baj lesz, mert az ördög valószínűleg végez a szántással reggelig, ezért – amíg az ördög szántott – a boszorkány pontban éjfélkor odalopózott a tyúkólhoz, és elkezdett hangosan kukorékolni. A tyúkólban lévő kakasok erre felébredtek, és elkezdtek neki visszakukorékolni. A nagy kukorékolásokat hallva az ördög azt hitte, hogy már reggel van, és ő – mivel még csak a szántás felével végzett – elvesztette a fogadást. Mérgében azonnal visszament a pokolba  – így végül a boszorkány csodaszép leánya megmenekült.

Nos, eddig tartott az eredeti monda. Ennek szereplőivel (ördög, boszorkány, csodaszép leány, macska, kecske, kakas) kellett egy új történetet kitalálni. Mint utólag kiderült, a legtöbb pályázó egy teljesen új (tehát az eredetihez cselekményben nem hasonlító) történetet talált ki, csak a szereplőket tartotta meg – sőt, volt, aki csak a szereplők nevét (így lett például egy napjainkban játszódó történetben Kakas nevű polgármester).

Én azonban úgy döntöttem, hogy nem egy teljesen új történetbe helyezem a régi szereplőket, hanem egyszerűen folytatom az eredeti mondát ott, ahol az (elvileg) véget ért. Az én történetemben (vagyis a folytatásomban)  – az eredeti monda végéhez képest - egy idő (pár hét/hónap) múlva az ördög visszatért, és megint magának követelte a boszorkány lányát. A boszorkány megint elgondolkodott, hogy hogyan tudná újra átvágni az ördögöt. Teljesen ugyanazt a feladatot nem merte újból kiadni, hátha lebukik. Egyszercsak eszébe jutott, hogy három nap múlvára, pont délre napfogyatkozást jósolt a kalendárium. Megörült a boszorkány, és fennhangon azt mondta az ördögnek, hogy jöjjön el három nap múlva hajnalban, és ha aznap estig (sötétedésig!) felszántja a hegy megmaradt szikláit, akkor egye kánya, az övé a csodaszép leány. Az ördög (aki nem tudott a leendő napfogyatkozásról) úgy gondolta, hogy egy nap alatt fel tudja szántani a hegy megmaradt szikláit, ezért három nap múlva, hajnalra (megint) megjelent óriási vasekéjével (ami elé megint fogott egy macskát és egy kecskét), és folytatta az eredeti monda végén abbamaradt sziklaszántást. Nagyon jól haladt a szántással, már majdnem dél volt, amikor már csak egyetlen felszántandó szikla maradt. Hanem ekkor – ahogy a napfogyatkozás megindult - hirtelen elkezdett sötétedni! Az ördög el nem tudta képzelni, hogy mi történik, hogy sötétedhet délben. Gyorsan nekiállt az utolsó szikla felszántásának is, de még mielőtt végzett volna vele, egyszeriben teljesen sötét lett. A boszorkány ekkor rákiabált az ördögre: „Vesztettél, takarodj!”. Az ördög mérgében azonnal visszament a pokolba, így már nem láthatta, hogy dél után pár perccel véget ér a napfogyatkozás, és újra világos van. Így menekült meg másodszor is a csodaszép leány.

Eddig tartott az én folytatásom. Ahogy látható, én nem csak a szereplőket, hanem a helyszínt is megtartottam, sőt a cselekmény („sziklaszántás”) is ugyanaz, csak itt (majdnem) be van fejezve (a hegy felszántása), ami az eredeti mondában csak félig sikerült. A két történet abban is kiegészíti egymást, hogy az eredeti monda fő cselekménye estétől reggelig (kakaskukorékolásig), az én történetem pedig reggeltől estig (sötétedésig) zajlik. Bár a fenti leírásban ez nem nagyon látszik, de a pályaművemben igyekeztem az eredeti monda régies nyelvhasználatát is megtartani (például a „kalendárium”, a „leány” és az „egye kánya” szavak használatával), hogy még jobban passzoljon egymáshoz a két külön történet, és én végül elmondhassam: írtam egy folytatást!

Ha (újra)kezdő, netán (kevésbé) sikeres, esetleg már kiégett írók/költők vagyunk (vagy legalábbis azok szeretnénk lenni), időnként előfordulhat, hogy semmi ötletünk sincs, hogy mit írhatnánk, költhetnénk (a pénzünkön kívül).

Ilyenkor jól jöhet, ha másokból/-tól merítünk ihletet. (Most nem arra gondolok, amikor mások ötletét egy az egyben pofátlanul lenyúlva, a saját nevünket az ő írásbeli produkciója alá firkantjuk, vagy az éppen divatos trendeket meglovagolva – más címmel ugyan, de – elkészítjük napjaink ezredik vámpíros/sci-fi/stb. történetét.)

Nem, mi csináljuk másként!

Mivel a neten sok olyan írástechnikát oktató blogot olvastam, ahol a szerző mások (rendszerint híres külföldi vagy hazai írók) tanácsait továbbítja a kezdő(bbe)k számára (és mélyen hallgat arról, hogy személy szerint ő maga hogyan és mit alkot), ezért most úgy gondoltam, hogy leírom, hogy én hogyan csinálom, vagyis, hogy én hogyan szoktam ihletet meríteni másokból/-tól.

Folytatások, variációk, kifordítások, paródiák, anekdoták, kerettörténetek és továbbgondolások megírása:

1.,

Egyszer a Vylyan pincészet kiírt egy irodalmi pályázatot, amelyre egy új mondát kellett kitalálni egy régi (mások által kitalált) monda szereplőinek újbóli felhasználásával. Én erre azt találtam ki, hogy nem egy teljesen új történetet írok a régi szereplőkkel, hanem egyszerűen folytatom az eredeti mondát pontosan ott, ahol az eredetileg véget ért, tehát elkészítem a monda „második részét” vagy folytatását. Természetesen a művem elején (a bevezetőben) feltüntettem, hogy az írásom ama eredeti monda saját kútfőből alkotott folyatása, meg sem próbáltam a teljes történetfolyamot saját alkotásnak feltüntetni.

2.,

Amikor gyerek voltam, akkor ment – nagy sikerrel – a tévében a „Magnum” című tévéfilm-sorozat, Tom Selleck-kel a főszerepben. Erre emlékezve egyszer, egy irodalmi pályázatra kitaláltam egy filmjelenetet, ami akár benne lehetett volna az adott sorozatban. A jelenetemben a szereplők pont úgy viselkednek, úgy beszélnek, mint ahogy a sorozatban szoktak, tehát e történetem akár valós filmjelenet is lehetne (de nem az). Teljesen az én agyszüleményem a jelenet cselekménye és a benne szereplők szövege, de (talán) minden része illeszkedik az eredeti filmhez. Itt is fontos, hogy nem próbáltam meg úgy feltüntetni, mintha én találtam volna ki a jelenet főszereplőjének figuráját és környezetét.

3.,

Az egyik évben egy budai cipészet – a Zeusz papucsa Bt. – pénzdíjas irodalmi pályázatot írt ki. A feladat az volt, hogy találjunk ki egy történetet, ami Zeusz papucsáról (vagyis egy korábban nem létező, csak a cipészet alapítója által kitalált dologról) szól. Én kilenc különböző történetet találtam ki és küldtem be erre a pályázatra – mind majdnem ugyanazt a címet viseli, de semmi másban nem kapcsolódnak egymáshoz. Itt tehát megtettem címnek a pályázatot kiíró cég nevét („Zeusz papucsa”), és több, egymástól teljesen eltérő történetet (variációt) alkottam hozzá.

4.,

Nemrég az Origo blogszolgáltatása, a Reblog útjára indított egy blogbejegyzés-versenyt (a Reblog Sprint-et), amellyel kapcsolatban kéthetente megadnak egy egyszavas témát, amelyhez kapcsolódóan kell írni egy blogbejegyzést, amely részt vesz a versenyben. Ezzel kapcsolatban több különböző próbálkozás után ráálltam egy sorozatra: az egyik blogomon olyan rövid történeteket írok, amelyeknek a lényege mindig ugyanaz: „a feleség közvetlenül vagy közvetetten megöli a férjét, de nem bukik le” – azonban az elkövetés módja mindig más (és természetesen az adott minikrimi többé-kevésbé kapcsolódik a blogbejegyzés-verseny éppen aktuális témájához). Itt tehát azonos lényegű, műfajú, de mégis egymástól különböző történeteket írok egy-egy előre megadott témához igazodva.

5.,

A Kalocsai Néplapban néha megjelenik (több, más jellegű dolog mellett) egy-egy képregényem. Ezekhez úgy gyűjtök ötletet, hogy időnként átfutom a neten az egyik hírgyűjtő oldal híreit (pontosabban azok címét). Ha valamelyik hír címével kapcsolatban eszembe jut valami vicces(nek szánt) dolog, akkor az egyik képregényszerkesztő weboldal segítségével (pld. az ott szereplő figurák felhasználásával) készítek egy „hír-képregényt”, amely úgy néz ki, hogy két szereplő (egy magas, vékony és egy alacsony, köpcös) három képregénykockán keresztül mond valamit egymásnak az adott hírrel kapcsolatban. (Azt hiszem, ilyen lehetett annak idején a „Hacsek és Sajó” színpadi jelenetsorozat.)

A fentihez hasonló dolog, amikor például egy valós (az orosz-ukrán konfliktusról szóló) hír alapján egy (komoly) novellát írtam, amely részben valós, részben kitalált dolgokat tartalmazott.

6.,

A Reader’s Digest magazin egyszer egy anekdotapályázatot hirdetett: rövid, valós, de vicces eseteket kellett beküldeni az életünkből. Én akkor kb. másfél évig gyűjtöttem a család (főleg az egyik húgom) elszólásait, vicces megnyilvánulásait és végül 102 db anekdotát küldtem el a magazinnak (amelyből kettőt vásároltak meg tőlem). Szóval, témahiánnyal küzdő íróknak ötletet adhat a saját családi életük is.

7.,

Egyszer, az egyik irodalmi pályázatra egy olyan rövid pályaművet készítettem, amely Petőfi Sándor lehetséges gyermekkorát elevenítette meg: azt, hogy szerintem hogyan – és miről - beszélhetett az édesanyjával. (A szöveg érdekessége, hogy csak a végén derül ki, hogy kik beszélgetnek.) Tehát egy írónak témát adhat az is, ha elképzeli egy híres ember életének egy részletét (lehetőleg úgy, hogy az passzoljon az adott emberhez, legyen egy olyan „ez is megtörténhetett volna X.Y.-nal” történet).

8.,

Az egyik évben – ha jól emlékszem - a miskolci állatkert és talán a Csodamalom bábszínház közös irodalmi pályázatot írt ki, amely „A félreismert ordas” címet viselte, és olyan mesékkel lehetett pályázni, amelyekben a farkas jó szereplő. Erre én fogtam egy régi, már létező, nem általam írt mesét („A kismalac és a farkas” címűt), amelyben a farkas rossz szereplő volt, és a cselekmény – vagyis a történet – változatlanul hagyása mellett, kizárólag az indítékok szerepeltetésével/megváltoztatásával készítettem egy olyan mesét, amelyben a farkas (is) jó szereplő. Magyarán: kifordítottam (az ellenkezőjére fordítottam) egy már meglévő történetet. Természetesen a művem elején feltüntettem, hogy az írásom egy mások által írt, közismert mese kifordítása.

9.,

Egyszer olyan ötletem támadt, hogy egy-egy hazai együttes számai alapján készítek egy-egy musical-vázlatot. Egy együttes minél több dala – egy musical. (Lelki szemeim előtt az ABBA együttes dalaiból készült „Mamma mia!” állt mintának.) Bizonyos kötődések miatt a Bon-bon és a Hooligans együttes dalaihoz írtam (két, illetve egy) kerettörténetet. (Ők persze nem tudnak róla). Igyekeztem úgy szőni a cselekményt, hogy minél több szám passzoljon egy-egy történetbe, ne lógjon ki nagyon egyik sem, mégse legyen egysíkú a sztori. (Valami miatt úgy érzem, hogy a Bon-bon esetében ez jobban sikerült, de élesben nincs letesztelve egyik musical-kerettörténetem sem.)

10.,

Pár évvel ezelőtt slágerparódiák készítésébe is belevágtam: magyar együttesek magyar nyelvű dalainak egy-egy (esetleg több) versszakát írtam át hangzásban hasonló, de mégis teljesen más értelmű szövegre. (Például egy-egy eredetileg nyári dalt „téliesítettem”.) Ezek közül a legbüszkébb az Edda Művek egyik számának átiratára vagyok, ahol is egyetlen betű átírásával rögvest őszi/téli dalt tudtam varázsolni az egyébként teljesen másról szóló számból…

11.,

Nekem témát szokott adni az is, ha megfigyelek másokat (nem csak családtagokat, hanem munkatársakat, idegeneket is). Így született az alábbi szösszenetem a nőkről: 

NŐ

Beszél, beszéltet,

tereli a figyelmet

magáról, magára.

+1.,

Végül: ha végképp nem jut eszünkbe semmi, amiről írhatnánk, akkor tegyük azt, amit most én: írjuk meg másoknak, hogy régebben (amikor még volt ihlet) mi miről szoktunk írni...:)