Eddigi életem során szinte minden – velem megtörtént – eseménynek tudtam a közvetlen vagy közvetett okát, azonban egyetlen egyszer előfordult velem valami, amelyre máig nem tudok magyarázatot.

Sok évvel ezelőtt, amikor az általános iskola hetedik osztályába jártam, részt vettem a hetedikeseknek és a nyolcadikosoknak összevontan megrendezett iskolai helyesírási versenyen.

A verseny rendben le is zajlott (amennyiben jól emlékszem, az irodalomtanárnőm egy szöveget diktált nekünk, ezt kellett lehetőleg helyesen papírra vetni). A versenyt követő valamelyik éjszakán (amikor az eredmény még nem volt ismert), azt álmodtam, hogy már másnap reggel van, és én megyek fel az iskola lépcsőjén, ahol a lépcsőfordulóban az egyik ügyeletes (aki történetesen az egyik osztálytársam volt), azzal fogad, hogy „Attila, első lettél a helyesírási versenyen!”. Az álmomban erre szabódni kezdtem, hogy „Á, csak viccelsz!”, de az osztálytársam odakísért az iskolai faliújsághoz, ahol ki volt rakva a verseny eredménye, és az szerepelt rajta, hogy én lettem az első helyezett. Ezzel véget ért az álom.

Másnap reggel, amikor mentem fel az iskola lépcsőjén, a lépcsőfordulóban valóban az említett osztálytársam volt az egyik ügyeletes. (Erre még tudok magyarázatot: lehet, hogy a hét közepe vagy vége volt, és az ügyeletesek esetleg egész héten ugyanazok voltak – így előző nap tudhattam azt, hogy ki lesz másnap az ügyeletes, így álmodhattam is vele.) Ekkor azonban megszólalt az osztálytársam, és szóról szóra azt mondta, amit előző éjszaka megálmodtam: „Attila, első lettél a helyesírási versenyen!”.

Ekkor ledöbbentem (no, nem annyira a verseny eredményén – akkoriban jó helyesíró voltam, legalábbis az iskolatársaim többségéhez képest –, hanem azon, hogy ugyanolyan körülmények között tudom meg az eredményt, ahogy előzőleg megálmodtam). Megdöbbenésemben szabódni kezdtem, és véletlenül ugyanazt mondtam, mint amit előzőleg, az álmomban: „Á, csak viccelsz!”. Erre az osztálytársam – akárcsak az álmomban – a valóságban is odavezetett a faliújsághoz, amelyen ki volt rakva az eredmény. Igaz, a valóságban „csak” megosztott első helyezett lettem (egy nyolcadikos sráccal együtt).

Na, ezt magyarázza meg nekem valaki, hogy álmodhattam/láthattam előre (ráadásul majdnem teljesen pontosan, tehát szereplőkkel, szöveggel egyezően, mint egy filmet) egy párperces jelenetet az életemből – órákkal korábban, mint ahogy az később megtörtént? Ez nem olyan, mint egy esküvő, ahol azért már a szertartás előtt sejteni lehet, hogy a házasulandó felek hogyan és mit válaszolnak a tisztelendő kérdésére…

„Az imént azon gondolkodtam, hogy miért nem vagyok még mindig híres író. Arra a következtetésre jutottam, hogy vagy rosszul írok, vagy a marketingem rossz. Esetleg mindkettő... :)”

A fentieket pár hete posztoltam ki a Facebook-idővonalamra, mert komolyan elgondolkodtam azon, hogy hogyan lehetséges, hogy noha (talán) van némi tehetségem az íráshoz, mégsem vittem vele semmire. Persze, ez nézőpont kérdése: magamhoz képest szerintem nagyon el vagyok maradva írói sikerek terén (azaz szerintem többre vagyok képes), de a legtöbb hasonszőrű ismerősömhöz képest (lásd: írópalánták) előrébb járok.

Nem is erőltetném annyira ezt az „írás” dolgot, de – visszatekintve eddigi életemre – ez az egyetlen olyan tevékenység, amely különösebb kínlódás nélkül sikereket hozott nekem. Sőt, a legtöbbször kimondottan élvezem, amikor „fogalmazást” írok, tehát nem csak, hogy nem kínlódok közben, hanem kifejezetten jól is érzem magam (persze, ez csak akkor igaz, ha olyanról írok, amit én találok ki).

Először az általános iskola felső tagozatában vettem észre, hogy könnyebben találok ki és írok le rövid történeteket, mint a legtöbb osztálytársam. Az irodalomtanárnőm szinte minden fogalmazás-házifeladatomat felolvastatta velem az osztály előtt, beíratott kisriporter-szakkörbe, sőt, amikor elvégeztem az általános iskolát, akkor el akarta kérni a korábbi fogalmazásfüzeteimet – de elkésett, mert a szomszédunkban lakó fiatalabb lány már pár héttel korábban elkérte tőlem az összeset.

Akkoriban eszembe se jutott, hogy ilyen irányba tanuljak tovább. Hülye fejjel inkább egy divatos szakmát választottam („külkereskedő”) és végigkínlódtam a középiskolát és később a főiskolát a számomra teljesen érdektelen közgazdaságtannal, az engem kifejezetten taszító statisztikával, ahelyett, hogy a könnyebb utat választva valamilyen fogalmazással kapcsolatos szakmát („újságíró”, „irodalomtanár” stb.) tanultam volna ki.

A főiskolán jöttem rá, hogy talán mégsem akarok majd „közgazdász külgazdasági szakon” beosztásban dolgozni, ezért az iskola elvégzése után szövegírónak jelentkeztem egy budapesti reklámügynökséghez. Felvettek – de csak azért, mert az ügynökség vezetője volt a szakdolgozatom külső konzulense, és hónapokig rágtam a fülét (ami alatt egy bútoráruházban dolgoztam eladóként), hogy bekerülhessek hozzájuk. Szóval, felvettek – de mivel nem volt semmilyen szövegírói portfólióm, ezért nem szövegírónak, hanem account asszisztensnek. Én pedig, amilyen hülye voltam/vagyok, később nem rágtam a főnök fülét, hogy adjon inkább szövegírói feladatokat, hanem elvégeztem szépen (inkább rosszul, mint jól) az account feladatokat – éveken át.

A reklámügynökségen töltött idő alatt újra felötlött bennem, hogy írással szeretnék foglalkozni. Hazajöttem Pestről (a vidéki kisvárosba), de itt sem íróként dolgozom, hanem az első adódó munkalehetőséget megragadva a helyi postán vagyok csomagraktárosféle (mikor, mi).

Azonban elkezdtem írni az egyik helyi lapba: tudósításokat, interjúkat, novellákat (sőt néha készítek képregényeket és rejtvényeket is). Felnőtt fejjel ráröppentem az irodalmi pályázatokra is, amelyeknek köszönhetően az írásaim megjelentek helyi és országos antológiákban, irodalmi folyóiratban, újságban, magazinban. Indítottam blogokat, az írásaimat felteszem a netre, az összegyűlt rövid írásaimból még egy ISBN-szám nélküli saját kötetet is legyártattam hetven-nyolcvan példányban. (El is ajándékoztam az összes példányt az ismerőseimnek, rokonaimnak.)

Mivel kb. negyedévente megkeres engem egy-egy (hozzám képest) tapasztalatlanabb írópalánta, hogy segítsek neki, illetve a helyi újság is gyakran lehozza a műveimet, a helyi gimnazisták is rövidfilmet készítettek az egyik színpadi jelenetemből, irodalmi pályázatokon is időnként elérek sikereket, ezért úgy gondolom, hogy most sem fogalmazok rosszabbul, mint általános iskolában, amikor a többiek elé állítottak példának.

De akkor mit csinálok rosszul?

Megmagyarázhatatlan.