Előző blogbejegyzésemben arról írtam (11+1 pontban), hogy milyen „minták” alapján dolgozom, vagyis – ideiglenes témahiány esetén - hogyan szoktam ihletet meríteni másoktól/másokból (anélkül, hogy lopnék tőlük).

A mostani posztomban kicsit bővebben kifejtem annak az előző blogbejegyzésemnek az első pontját, vagyis azt, hogy én hogyan szoktam valaki más művét (meséjét, mondáját) folytatni.

Pár évvel ezelőtt a Vylyan pincészet kiírt egy irodalmi pályázatot, amelynek az volt a lényege, hogy azon a vidéken, ahol a pincészet is található, az egyik hegyhez kapcsolódik egy monda, az „Ördögszántotta hegy legendája”, amelyhez kapcsolódóan a pályázóktól várnak egy új történetet, amelyben azonban ugyanazok a főszereplők, akik az eredeti mondában voltak. Magyarul: régi szereplők legyenek egy új történetben.

Nos, az eredeti monda arról szólt, hogy réges-régen, az adott hegy tövében élt egy öregasszony (egy boszorkány) a csodaszép lányával. A lány annyira szép volt, hogy a híre még az ördöghöz is eljutott, aki egyszer eljött és fenyegetéssel rá akarta venni a boszorkányt, hogy adja neki a lányát. A boszorkány gondolkodott, hogy milyen feltételt szabjon, hogy az ördögöt se utasítsa vissza, de a lányától se kelljen megválnia. Végül azt mondta az ördögnek, hogy ha estétől hajnalig (kakaskukorékolásig!) felszántja a hegy szikláit (teljesen), akkor egye fene, magával viheti a csodaszép lányt. Nos, az ördög belegyezett, és azonnal hozott is egy óriási vasekét, elé fogott egy macskát és egy kecskét, és nekiállt felszántani a sziklás hegyet. Már majdnem éjfél volt, amikorra elvégezte a munka felét. A boszorkány látta, hogy itt baj lesz, mert az ördög valószínűleg végez a szántással reggelig, ezért – amíg az ördög szántott – a boszorkány pontban éjfélkor odalopózott a tyúkólhoz, és elkezdett hangosan kukorékolni. A tyúkólban lévő kakasok erre felébredtek, és elkezdtek neki visszakukorékolni. A nagy kukorékolásokat hallva az ördög azt hitte, hogy már reggel van, és ő – mivel még csak a szántás felével végzett – elvesztette a fogadást. Mérgében azonnal visszament a pokolba  – így végül a boszorkány csodaszép leánya megmenekült.

Nos, eddig tartott az eredeti monda. Ennek szereplőivel (ördög, boszorkány, csodaszép leány, macska, kecske, kakas) kellett egy új történetet kitalálni. Mint utólag kiderült, a legtöbb pályázó egy teljesen új (tehát az eredetihez cselekményben nem hasonlító) történetet talált ki, csak a szereplőket tartotta meg – sőt, volt, aki csak a szereplők nevét (így lett például egy napjainkban játszódó történetben Kakas nevű polgármester).

Én azonban úgy döntöttem, hogy nem egy teljesen új történetbe helyezem a régi szereplőket, hanem egyszerűen folytatom az eredeti mondát ott, ahol az (elvileg) véget ért. Az én történetemben (vagyis a folytatásomban)  – az eredeti monda végéhez képest - egy idő (pár hét/hónap) múlva az ördög visszatért, és megint magának követelte a boszorkány lányát. A boszorkány megint elgondolkodott, hogy hogyan tudná újra átvágni az ördögöt. Teljesen ugyanazt a feladatot nem merte újból kiadni, hátha lebukik. Egyszercsak eszébe jutott, hogy három nap múlvára, pont délre napfogyatkozást jósolt a kalendárium. Megörült a boszorkány, és fennhangon azt mondta az ördögnek, hogy jöjjön el három nap múlva hajnalban, és ha aznap estig (sötétedésig!) felszántja a hegy megmaradt szikláit, akkor egye kánya, az övé a csodaszép leány. Az ördög (aki nem tudott a leendő napfogyatkozásról) úgy gondolta, hogy egy nap alatt fel tudja szántani a hegy megmaradt szikláit, ezért három nap múlva, hajnalra (megint) megjelent óriási vasekéjével (ami elé megint fogott egy macskát és egy kecskét), és folytatta az eredeti monda végén abbamaradt sziklaszántást. Nagyon jól haladt a szántással, már majdnem dél volt, amikor már csak egyetlen felszántandó szikla maradt. Hanem ekkor – ahogy a napfogyatkozás megindult - hirtelen elkezdett sötétedni! Az ördög el nem tudta képzelni, hogy mi történik, hogy sötétedhet délben. Gyorsan nekiállt az utolsó szikla felszántásának is, de még mielőtt végzett volna vele, egyszeriben teljesen sötét lett. A boszorkány ekkor rákiabált az ördögre: „Vesztettél, takarodj!”. Az ördög mérgében azonnal visszament a pokolba, így már nem láthatta, hogy dél után pár perccel véget ér a napfogyatkozás, és újra világos van. Így menekült meg másodszor is a csodaszép leány.

Eddig tartott az én folytatásom. Ahogy látható, én nem csak a szereplőket, hanem a helyszínt is megtartottam, sőt a cselekmény („sziklaszántás”) is ugyanaz, csak itt (majdnem) be van fejezve (a hegy felszántása), ami az eredeti mondában csak félig sikerült. A két történet abban is kiegészíti egymást, hogy az eredeti monda fő cselekménye estétől reggelig (kakaskukorékolásig), az én történetem pedig reggeltől estig (sötétedésig) zajlik. Bár a fenti leírásban ez nem nagyon látszik, de a pályaművemben igyekeztem az eredeti monda régies nyelvhasználatát is megtartani (például a „kalendárium”, a „leány” és az „egye kánya” szavak használatával), hogy még jobban passzoljon egymáshoz a két külön történet, és én végül elmondhassam: írtam egy folytatást!